Valahol Tristram határán a vadonban (Vihar előtti csend)

Ez is egy út, a sok közül amin keresztül Tristram megközelíthető. Egy sötét erdőn vezet át egy kis út, mely egy kiszáradt forráshoz vezet. Hajdan ez egy gyönyörű és békés hely volt, de most... szinte tapintható a feszültség. Az állatok idegesek a növények is beteges színt öltöttek.
A forrástól körülbelül 2 napos gyalogút vezet a városba

Az út hátralévő részében nem keveredtünk konfliktusba egyetlen démonnal vagy más lényekkel sem. Fogalmazhatnánk úgy, hogy eseménytelenül zajlott. Mikor a karaván megállt, hogy a három utazó leszálljon megfogtam méretes csomagomat és utánuk mentem. Az öreghez szóltam pár szót köszönetképpen és, hogy megtudjam, pontosan miről is van szó.
- Köszönöm, hogy önökkel tarthattam. Megmondaná mi az, amiért ennyi viszontagságon képesek átkelni?-
Ezután gyalog folyattuk az utunkat tovább. A szörnyű hang melyet a sivatagban is halhatunk újra megjelent ám támadás nem történt. A biztonság kedvéért kezem ügyében tartottam fegyvereimet és még mindig azon tanakodtam miért vallottam kudarcot a múltkor.

Már majdnem tíz napja úton voltunk. Nekem majdnem megvolt az összes élelmem és vizem, amit az útra kaptam. Természetesen a látszat kedvéért ettem pár falatot azonban semmi szükségem nem volt rá. Kissé idegesített a legutóbbi kudarcom ám ezen kívül semmi bajom nem volt ellenben a társaságommal. Mind kimerültek voltak a hosszú út miatt. Szívesen felajánlottam volna nekik az élelmemet és a vizemet ám nem akartam, hogy gyanakodjanak. legjobb esetbe megtudták volna, hogy angyal vagyok a legrosszabban pedig a pokol csatlósainak vélhettek volna. Ráadásul nem is biztos, hogy elfogatták volna hisz mind büszke embernek tűntek. Úgy döntöttem megvárom a megfelelő pillanatot, hogy föltehessem nekik az ajánlatomat. addig, pedig mint minden este mióta elszakadtunk a karavántól a többiektől kissé távol fenegettem a kardjaimat.
(Mivel nem beszédes és eddig egyetlen próbálkozása sem járt nagy sikerrel csak akkor beszél ha kérdezik.)

Kezd kimeríteni az út, de nem hagyom magam letörni. Tudom hogy a városban válaszokat kapok a kérdéseimre, de talán újabb kérdések is felvetődnek ezáltal. Fanatikus vagyok és csak a célt látom magam előtt. Zavar a gyaloglás az élelem és a víz hiánya, de teljesen felülemelkedem ezeken az anyagi dolgokon, mert tudom, hogy ameddig az akaratom kitart addig étlen-szomjan is képes vagyok napokat is gyalogolni. Látom Bones kapitányon, hogy mennyire elege van már az egészből, de ezen nem tudok sokat segíteni. Hiába mondanám neki hogy a Fény ereje segít neki, ha hagyja, ő teljesen evilági gondolkodású és nem akarom ezzel bőszíteni. Ano is kicsit furcsa, olyan elvesztettnek tűnik, mintha nem önmaga lenne, de mivel alig ismerem nem akarok tiszteletlen lenni vele. Amikor hallom a kapitány kérdését megállok és érdeklődve hallgatom a választ, mert úgy sejtem nekem is hasznomra válik majd, amikor végre a városba érünk.

A mindig mosolygós öreg, most is vidám a történtek ellenére. Bár a szeme árulkodik némi hamisságról... épp egy kisebb farakás fölött gubbaszt ami mellett két fadarabot dörzsöl egymásnak monoton mozdulatokkal. A kérdésre kissé felemeli a fejét majd válaszol;
- Már mondtam, sok konkrétumot nem tudok. De azt tudom, hogy rendkívül fontos és Tristramban találunk nyomokat. És azt is tudom, hogy valami kép mindannyian kapcsolódtok hozzá. - majd a botok lángra kapnak és a tűz fellobban. - végre! - sóhajt fel majd folytatja. - A tekercs időtlen és kortalan, valami hatalmas erő szaggatta darabokra és barátaim nekünk kell megtalálni mert különben, nagyon rossz dolgok jöhetnek a világra... - Majd egy éles váltással folytatja mondandóját - Ma estére itt maradunk, hamarosan leszáll az est és így nem túl tanácsos ebben az erdőben botorkálni, pirkadatkor indulunk tovább és ha minden terv szerint halad holnap estére elérjük a város külső falait. - mondja majd egy fáradt mosoly jelenik meg az arcán.
- De egyébként ti is mesélhetnétek! Hogy kerültetek kapcsolatba a tekercsel mi az amit tudtok? - kérdi az öreg

Mikor otthagytuk a karavánt hiába kérdeztem az öreget miért utaznak ilyen sokat nem válaszolt. Ezt tiszteletben tartottam és nem faggatóztam tovább. A hatodik napon a kapitány és érdeklődött bár ő valami tekercseket is említett. Mesélt egy tekercsről mely egy idős magával az idővel és rendkívül fontos. Hiába próbáltam visszaemlékezni nem jutott eszembe hasonló tekercs. vagy azt is elfejtettem vagy nem is tudtam a létezéséről. Mikor arra kért mindenki meséljen én szótlanul leültem és tovább éleztem a kardjaimat míg a többiek meséltek.

Ez az este különleges volt hiszen ekkor fogyott ki az élelmiszer tartalékunk. Kényelmesen mindannyian körülültük a tábortüzet és öreg mesélni kezdett. Régi időkről, démonokról, nagy csatákról szolt a rege, amelyet oly ügyesen adta elő, hogy még az én érdeklődésemet is sikerült kissé felkeltenie. Azonban nem tudtam sokáig élvezni a történetet, mert egy különleges élményen mentem keresztül. Mondhatnánk látomásom volt ám ez nem fejezni ki pontosan, amit akkor tapasztaltam. A való és a képzelt világ összefolyt. Árnyaltan emberek arcát láttam magam előtt és helyeket, melyeket még soha azelőtt nem volt szerencsém megismerni. Mintha csak illúziók kavalkádja táncolt volna a szemem előtt és a fejemben. Nem tudtam miért történt velem ám valami azt súgta köze van ahhoz, amiért útra keltem. Az öreg hangját még mindig halottam ám sokkal halkabban mintha egy távoli alagútból szólnak hozzánk. A látomás végén egy név víz-hangzott a fejemben mely kitöltötte az egész elmémet. JEREMAYA.... Nem értettem mit jelenthet ám nem volt sok időm tanakodni. Eme transzból hangos patkódobogás ébresztett fel. A meglepődöttségtől kissé megemeltem a fejemet ám más jelét nem adtam a megilletődöttségnek. Hamar rájöttem lovasok közelednek felénk. Nem tudtam milyen szándék vezérelte őket ám készen álltam mindenre. Úgy döntöttem a beszédet az öregre hagyom neki sokkal jobban ment a mesélés.

Egészen elengedtem magam a mesék hallatán, mint amikor régen még a papi kolostorban hallgattunk a társaimmal a esti pihenőkor a tanítókat. De az egy másik élet volt és kár rajta rágódni. Felpattanok amikor hallom a dobogást és látom a társaim sem veszik félvállról a dolgot. A pajzsom felveszem, de a kardomat nem húzom még elő.
~ lehet nem ellenségek közelednek ~ biztatom magam.

- A nevem Richard, Tristram város fegyvereseinek parancsnoka! Mondjátok hát, ti kik beléptek a város határain, mi járatban e kései órán, e - itt körbe pillant - veszélyes tájon. Nem tűntök ellenségnek... Egy öreg, egy lovag nő, egy szilaj harcos ki kardját markolja most is és egy vándor. Különös társaság. Ám feladatom óvni a békét, amíg csak lehet így válaszokat követelek. Szóval megkérdem még egyszer, kik vagytok, honnan jöttetek, mikor és miért. - Majd körbe pillant a társaságon jelezvén, hogy mindenkitől hallani szeretne valamit...

A lódobogás percről percre erősödött, míg végül magukat a lovasokat is megpillanthattuk. A nyergekben nem banditák ültek, akikre számítottam, hanem lovag. Határozott tekintetű szikár vitézek, akik nagy valószínűséggel egy győztes csatából jöhettek. Valaki egyszer azt mondta az a csata, amit túlélünk győzelemmel zárult. Azonban még nem hagyhatott alább a figyelmem ugyanis nem tudhattam jó szándék vezérelte-e őket. Amint elértek minket lassan körbevettek akár egy hömpölygő folyó. Lándzsájukat felénk tartották ám ezen egy cseppet sem lepődtem meg. Nem lehet tudni a sors baráttal vagy ellenséges hoz össze az úton. Nem éreztem magunkat közvetlen veszélyben ám tudtam vigyázni kell, mit teszünk, különben életek veszhetnek oda. Mikor a tánc véget ért egy nagydarab férfi leszállt a lováról és hozzánk lépett. Az arcán virgoncan ugráltak a fények melyeket a tábortűz keltett életre. a harcos arca arról árulkodott, hogy határozott ember, aki sok csatát látott már életében. elmondta nekünk, hogy ő felel Tristram biztonságáért. Azt akarta hallani mi járatban vagyunk ilyen kései órában. Szemét körbehordozta a kis társaságunkon, bizonyára azért mert mindenkitől hallani akarja az indokait.
- Hogy mi járatban vagyok az-az én dolgom. Azonban nem kell tőlem tartanotok. nem vagyok ellenség. - mondtam rezzenéstelen arccal és egyhangúan. semmi kedvem nem volt magyarázkodni egy idegennek olyanról, ami nem rá tartozik. Végignéztem a harcosokon és úgy éreztem muszáj felajánlanom a szolgálataimat.
- Úgy látom néhányan megsérültetek. Ha gondolod, megpróbálhatok segíteni. Van némi tapasztalatom a gyógyításban. -
Ha megengedik, elkezdem ellátni a sérülteket ám gyengécske hatalmammal a nagyobb sérülések eltarthatnak egy darabig. Ha nemet mondanak, nem mozdulok a helyemről és csöndben maradok.

- Én a Fény által mutatott utat követem és nem ártani jöttem, hanem megvédeni a várost. - felelem a fejem büszkén felemelve.
- A békét megtartjuk és a Fényre esküszöm, hogy részünkről nem fenyegeti veszély a városodat. - a pajzsomat is leengedem ezzel is mutatva, hogy nem félek tőlük és nincs rejtegetnivalóm sem.

- Köszönöm lovag - hajlok meg felé egy kissé. Látom a szívélyes vendéglátás nem halt még ki teljesen ezekben a vészterhes időkben sem. Azzal összeszedem a szegényes felszerelésem és elindulok a szekerek felé. Felpakolom a cuccom a kijelölt szekérre és türelmetlenül várom mikor indulunk már a városba. Szeretnék minél hamarabb odaérni.

Az öreg hazudott pontosabban nem hazudott, hanem elhallgatott bizonyos dolgokat. A karaván egy része valóban elveszett és nem az egész. Különös módon a vezér elfogatta az ajánlatomat és elmondta a szekereknél lenne dolgom. Nem tudom miért kaptam ezt a hatalmat ám ennek oka volt. Akárcsak egyes törzsek magam is hittem, hogy egyszer eljön mindenki számára a vég. Azonban ha van módunk segíteni azt szent kötelességünk megtenni. A sors majd eldönti ki él vagy ki hal. Elindultam a szekerek felé és reméltem lesz elég erőm mindenkit meggyógyítani. A karavánnál is voltak kiket nem tudtam megmenteni. Kissé lehangolódtam ettől ám nem adtam fel a harcot. Megteszek minden tőlem telhetőt.

Amint odaértem a szekérhez a többiek csatlakoztak hozzánk és már el is indultunk. Együtt utaztunk a sebesültekkel, ami engem nem zavart éppen ellenkezőleg. Így minél előbb meg tudtam kezdeni a gyógyításukat bár a mozgó szekér nem sokat segített ebben. Egyiküknek nyílt lábszártörése volt a másiknak pedig egy szarv állt ki a combjából. Mindkettő roppantul súlyos volt ám egyszerre csak az egyiket tudtam kezelni. Sajnos nem lettem bemutatva így nem igazán bízhattak bennem. Úgy gondoltam pár szóval sikerül megnyugtatnom őket, hogy munkához láthassak.
- Legyetek üdvözölve. A vezéretek küldött. Gyógyító vagyok és mindent megteszek, hogy segíthessek. -
Jól tudtam az emberi gyógyítókhoz képest kissé másképp dolgoztam ám nem volt időm ezzel foglalkozni. Csak a megmentendő életek lebegtek a szeme előtt. Odaléptem ahhoz a szerencsétlenhez, akinek a szarv állt a lábába és alaposan szemügyre vettem. Kapott egy nyomókötést nehogy elvérezzen ám így is sok vért vesztett ráadásul mindegyiküknél fennállhatott a fertőzés veszélye. Levettem a nadrágomról az övet majd kértem egy kis segítséget.
- Valaki segítsen. El kéne, szorítani a lábát nehogy elvérezzen - mikor kirántom ezt a szentségtelen szavat. Egy pillanatig sem vártam megfogtam azt a valamit majd egy hirtelen mozdulattal kirántottam. Így is dőlt a sebből a vér (már ha segít valaki) ezért mindkét kezemet a sebre szorítottam. Oly erősen nyomtam, hogy a harcos felüvöltött fájdalmában és az égiekhez fohászkodott.
- Ragadj meg valamit, mert ez csak rosszabb lesz. – mondtam érzelem mentesen majd koncentráltam.
Kezemből kékes fény áradt bele egyenesen a sérülésbe. Több órán keresztül ott térdeltem a férfi előtt kezemet a combjának szorítottam. Szép lassan elállt a vérzés és a fájdalma is enyhült az arcán pedig egyre erősödő döbbenet jelent meg. Mikor végeztem megkérdeztem, hogy érzi magát. A férfi arcán még mindig kint volt a döbbenet.
- Méég még sajog, de jól vagyok. -
A seb teljesen eltűnt ám nem volt teljesen gyógyult ráadásul sok vért vesztett. Erősen ziháltam a kimerítő munkától mégsem hagyhattam abba ugyanis volt egy másik páciensem. Mikor elé térdeltem láttam a szemein tudja jól kínokat fog átélni ám bátran szembe nézett velük.
Őt is kezelésbe vettem és mire megérkeztünk nagyjából ő is úgy járt, mint a társa. A lábán nyoma sem volt a sérülésnek ám még pár napig sajogni fog. ennyi folyamatos gyógyítástól nagyon kimerültem folyt rólam a víz és szakadozva kaptam levegőt. Ez az ára annak, aki nincs formába akárcsak én.

Egy kis pihenés rendbe tud hozni, vagyis jó sok és ezt mondom mindenkinek majd. Sajnos titokzatos csomagomat nem tudom még megmozdítani sem. Egyszer majd megpróbálom, ám inkább hagyom ott ahol van és majd leülök én mellé kifújni magamat míg le nem szálunk a szekérről. Nem is figyelek ekkor majd, hogy a sötétséget fény váltja fel.

Amikor Ano szólt, hogy segítség kell neki, megfogtam az övet és megpróbáltam minél erősebben elszorítani a sérült végtagot. Közel voltam és így volt alkalmam megfigyelni a gyógyítási módszerét ami nem tűnt hétköznapinak.
~ Valami varázslat lehet az biztos ~ gondolom és figyelem nem látok-e még valamit ami egyértelműbbé tenné, hogy milyen mágiával van dolgom. Csak remélni merem, hogy nem valami démoni hatással szembesülök. A Fényhez fohászkodom és megpróbálkozom egy érzékelés varázslattal.

The member 'Metana' has done the following action : Szerencsedobás

'Mágia - Effekt' :