Város szélén a vadonban.

Csak foszlányokat értek meg a nő szavaiból, de benne még inkább nem bízom mint a férfiban. Abban legalább látszik az őszinteség, persze ez is lehet megtévesztő. Kicsit talán azért is csinálom, mert keresem az alkalmat, hogy végre használhassam a tűzet, ám a gond megoldódik. Kár. Csalódott vagyok, viszont ez az ostoba jelenet nem tesz vakká. Visszaindulok a helyemre, s belekezdek a szárított hús rágcsálásába meg a bor fogyasztásába. Jómagam már értekeztem arról, hogy hova is tartok, jobban mondva, sehova se. Meglehet velük maradok, de az is lehet én magam leszek az ki reggelre nem lesz itt. Meglátom. Szót nem is szólok, legfeljebb ha kérdeznek.

- Nem mindenkinek való az éjszakában utazgatás. Azon is csodálkozom, hogy találkoztam veletek. Már napok óta senkit sem láttam.
- Egy közeli településre tartok, de sajnos vagy eltévedtem vagy még messzebbre kell mennem. Ráadásul nem is vagyok benne biztos, hogy mi a neve. Na mindegy - vonom meg a vállam - majd világosban folytatom a keresést.

- De persze én is szívesen segítek nektek, ha elveim ezt engedik!

A különös jelenet után ismét a tűz melegénél ülünk a férfival és a másik két nővel. Elfogyasztom egyszerű vacsorámat míg a többieket hallgatom. Továbbra se érzem szükségét felfedni arcomat. Érdekesnek tartom, hogy senkinek sincs konkrét uticélja, persze nem is az én dolgom. Még nem akarom felfedni bizar képességemet s hogy annak megzabolázására keresek megoldást. -Veled tartok, segítelek a feladatomban s mikor úgy adódik tovább állok. // Bocsi teloról vagyok nem tudok új sort kezdeni //

- És mi a terved ha megtalálod a gyilkosokat? Emberek voltak vagy démonok? Végül is mindegy, segíthetek neked, hátha közben újra nyomra akadok. Persze ez nem kötelez senkit semmire, ha terhesnek érezzük egymás társaságát, egyszerűen búcsút mondunk egymásnak, különválnak útjaink és nincs harag.
- Most, hogy úgy néz ki útitársak leszünk, igazán felfedhetnéd az arcod. - mondom a csuklyás lánynak. Nem hiszem, hogy ne tudnánk megbirkózni a látványával. - mondom kicsit csipkelődve és eszembe jut egy régebbi dolog amikor maszkot hordtunk és szintén gyilkosokat kergettünk a társaimmal.
- Amúgy Metana vagyok - nyújtom felé a kezem - ha eddig még nem mondtam volna.
Aztán csak bámulom a tüzet és a Fényhez fohászkodom, hogy ezúttal az igazi gyilkosokat sikerüljön elkapni .

Bár nem ismerem a gondolataikat, csalódást kell majd okoznom nekik, hiszen a koszon kívül nincs más érdekesség az arcomon. Szótlanul hátrahúzom a csuklyát, a piszkálódással cseppet sem törődve. Ha bántó gondolatuk van velem kapcsolatban az sem zökkentene ki a béketűrésből. Gyanakvó vagyok, nem pedig idegbeteg, noha nálam is található penge a védekezésre, koránt se az a fő fegyverem. Bólintok a férfi felé, jelezve tudomásul vettem miszerint ő őrködik először, de valószínűleg eleinte csak felületesen fogok aludni. Meglehet valamelyik kezemet végig a tőrök egyikén tartom.

- Kérlek mondd el mi áll rajtam!

~ Annyi kérdésem lett volna, de eltűnt egyszerűen köddé vált! ~ Szomorkodik... ~ Ugyan szedd össze magad Vill, parancsolsz a tűznek most akkor miért lepődsz meg ezen... ~ Szidalmazza magát. ~ Angiris tanács, Angyalok és Démonok, nem kell messzire mennem. Ezzel talán azt akarta mondani, hogy társaim között van aki nem az akinek mutatja magát? Nem, nem, nem tudhatom, de azért jobb lesz figyelni.~Jegyzi meg magának.

Óvatosan vissza oson a táborhoz fát tesz a tűzre ha már ő nem is legalább a lányok viszonylagos kényelemben és melegben alhassanak. Én ma már úgysem alszok, nem tudnék. Megnézem magamnak a lányokat ahogy alszanak, mindenki jól van e és rendben van e. Majd szemem elidőzik a vörös hajú törékeny lányon. Van benne valami földöntúli szépség... azt meg kell hagyni. Ezzel vissza ül a helyére és várja a pirkadatot

/ Ha nem történik semmi meg is világosodhat. /

Felkébredek a hangokra, felületesen aludtam vagy rémkep kínozhatott. Mindenesetre éber vagyok, bár nem mutatom, hanem hallgatozok. Csukott szemmel figyelem a nő és a lovag beszédét. Meglehet tényleg fáradt volt de valahogy nem tetszik nekem ez az édes kettes itt alakulgat.

- Örülök hogy velem maradsz! Tényleg. - magam sem értem de a nő közelsége tényleg jól esik.
- Szerintem pedig kiérdemled e szavakat. - Mondom ám arcom igyekszem érzelemmentesen tartani.
- Persze Pyre kérdezz bátran!

~ A vándorra ráérünk visszatérni, és valami azt súgja annyira nem is kellene róla beszélnem... ~ elmélkedik miközben a kérdésre vár

A kérdés fura, hisz az érzés melyről érdeklődék oly távoli emlék amit nehéz neki is eszébe verni.
- Semmi gond - kezdem barátságosan - szerelem. Az érzés melyet szavakkal szinte nem is lehet leírni. Igen egyszer rég éreztem ilyet, a szerelem egyszerre édes és keserű, olyan mint egy kupa jó bor ami nem oltja a szomjadat. Egyszerre kínoz és dédelget. Egyszerre ad erőt és vesz el mindened. Szerelem ami erősebb mindennél. Elveszi az eszed és minden más eltörpül mellette. Szerelem az amikor úgy érzed mindent megtehetsz és semmit. Szerelem az amikor nem tudod mi a helyes és mi a helytelen. A szerelem egy álnok bestia mely bekúszik lelkedbe és megveti magát ott, hogy aztán minden célod és értelmed a háttérbe taszítsa, hogy csak az érzésnek élj és önmagad feláldozva add át magad szerelmesednek. Szerintem ez a szerelem.
- Talán ismeretlen az illető ez nem számít az érzéshez elég egy pillanat egy mozdulat egy szó és kialakul, a gyökerei oly mélyek, hogy kigyomlálásához egy élet is kevés.
~ Lehet hasonlót érzek én is? ne ne butáskodj Vill! De haja akár a tűz szemei tengere... BUTASÁG ~ ordítok magamra.
- Hölgyem a szerelem leírhatatlan - mondom és közben átkarolom, hogy egy kissé oldjam zavarát.