Város szélén a vadonban.

// Pyre a táborban maradt Metana meg vagy jött vagy maradt szóval nem kell tartani, 2-en vagyunk //

~Van valami ezekben a szemekben, valami ami... áh hagyjuk~
- Nos hát, miért járom a pusztaságom, azokat keresem akik végeztek a családommal. Hat éves voltam akkor... Azóta egyedül vagyok.
- És természetesen ha nem kívánod felfedni én azt tiszteletben tartom... mindenkinek van rejtegetni valója.
- Tegnap este meglátogatott egy vándor, vagy is szerintem meglátogatott. És azt mondta sötét dolgok készülődnek. Mit gondolsz? Melyik oldalon állsz?

-Megértelek. Bár bennem nincs ilyesmi, hogy bosszú és tisztában vagyok vele, hogy soha nem jövök rá a szüleim kilétére. Noha...
Felemelem a bal karomat, min az a karkötő van, mit még csecsemőként találtak nálam. A nevem van belekarcolva, szépen ívelt betűkkel.
-...Ők adták a nevemet. Nem lehettek rossz emberek, csak így alakult.
Halványan mosolyodok csak el, a könnyed kedves gondolatra. Semmit nem tudok róluk, mégis ezzel a gesztussal kellemes emlékként gondolok rájuk. Különösnek tartom, hogy így falhoz állít.
-Sehol nem állok, nincs miért vagy kiért küzdenem, csak a magam hasznát keresem. Hiába önző és gonosz dolog ez.

- Szép lánc.
- Nem gonosz dolog ez de talán velem tarthatnál?
- Lenne hozzá kedved?

-Köszönöm. Persze, hisz most a legjobban hozzátok kötődöm, mint útitársakhoz. Mi dolgunk van itt?
Kérdem kíváncsian miközben követem. Lehet hűvösnek tűnök, de leginkább nem tudom kezelni az emberi kapcsolatokat.

-Értem.
Mondom kötelességtudóan, mint aki tudomásul veszi a dolgot. Még nem volt alkalmam ilyen nagy bevásárlást tartani, mindenre apránként gyűjtöttem össze a pénzt.
-Az igazat megvallva nem tudok lovagolni.
Pénzem sincs rá, s ennyi dolgot nem fogadhatok el tőle. Alig ismerem, vagy ha igen vissza kell fizetnem.
-Azonban, nem mostanában tudom visszaszolgáltatni a rám pazarolt pénzt és energiát.
Próbálom felhozni ezt a számomra morális témát, ami reméltem nem okoz majd ellentéteket közöttünk. Beérkezve a piacra a már a jól ismert nyüzsgés vár, az emberek különböző standokhoz és árusokhoz tömörödnek. Lökdösődnek, alkudoznak és tolakodnak egymást túlkiabálva. Próbálom tartani vezetőmmel a lépést, de egykettőre nekiütközök valakinek a tömegből//Zacharielel, ha bekapcsolódik// minek következtében hamar a földön kötök ki. Hajam teljesen az arcomba omlik, így mikor feltérdelek és felpillantok épp csak kilátszik a sötét zuhatag mögül bosszús kék szemeim villámlása.

Igyekszem megfogadni társaim tanácsát, hogy minél jobban elsajátítsam a lovaglást. Metana és Villiam is biztosít a támogatásáról, így több bátorság költözik belém. Egész jól meg már mikor a vadonba baktatunk, s megkérem őket, hagyjanak kicsit egyedül gyakorolni. Vágtatni persze még nem, de egyedül már egész jól megy.

Már látom a tábort és a vörös lobogóként szálló hajzuhatagot. Tartva a többiek tempóját egyeesen oda tartuk a női alak felé. Újdonsült utitársunk azonban elég nagy figyelmet fordít rá. Meglehet valami szoknyapecér valójában, s ezért kissé rosszaló gondolatok fordulnak meg a fejemben vele kapcsolatban. Még az is megeshet, hogy kissé goromba leszek vele szemben. Azonban a lovag hamar a kedveséhez vágtat. Ennyit a testvéries szeretetről. Lazább tempóban és késve érek a táborba. Először kissé tanakodva állok meg a paripával s figyelem a többiek leszállási technikáját. Amennyiben senki nem segít kicsit esetlenül de lekászálódok az állatról.

~ Hmm. Ilyen lenne a szerelem? Ha jól hallottam alig egy napja ismerik egymást és már most majd megvesznek egymásért. És akkor eszembe villan egy gondolat. Én már éreztem ilyet, de akkor.... Én a Fénybe vagyok szerelmes... Ó, na akkor igazán különleges férfinek kell lennie annak aki ezt felül akarja múlni. ~ mélázom és közben szinte oda sem figyelve leemelem Rheát a nyeregből.

- Nyúl hús? Igazán nem kellett volna fáradnod, de nagyon köszönöm hölgyem! - hajlok meg kissé - Kérlek, engedd meg, hogy bemutassam új társunkat Zacharielt akit az élet valahogy mellénk sodort, de biztosított segítségéről. - Mondom lelkesen. Kezeim még mindig hajában turkálnak és bőrét tapodják, szinte fáj, hogy el kell szakítanom tőle.
- A városban hallottam egy szóbeszédet - intézem szavaim már inkább a tömeg felé is - miszerint rejtélyes gyilkosságok tizedelik a lakosságot, és az éjjel a sötétségről és annak erősödéséről volt vízióm. - kezdeti izgalmam hamar elmúlik hisz vezettem már hadakat és tudom mi fán terem a szónoklat. - Tudom, alig ismerjük egymást, és bevallom én sem értek mindent. De hiszem, hinnem kell, hogy nem ok nélkül találkoztunk. E földet a gonosz már meg annyiszor próbálta megrontani. Angyalok és démonok játszottak fajtánkkal macska egér játékot. Azt mondom elég ebből, azt mondom egyszer és mindenkorra vegyük vissza azt, ami nekünk jár! Ez a mi földünk, a mi birodalmunk. Nem tűrőm és nem nézem tétlenül, amíg újra beköszönt a sötét kor és újra az ártatlanok vére itatja e földet. És legyen az ember, démon vagy akár angyal.. megismeri kardom pengéjét és megtudja, mi fából faragják az embereket, ha az életükről és javuk védelméről van szó. – mondom, majd keresek egy magaslatot, hogy mindenkit láthassak – De tudom, hogy amikor a legmélyebb a sötétség akkor a szívekben láng lobban és a szenvedő lerázza láncait, hogy kimutassa foga fehérjét. Mutassuk hát ki mi is! Végezzünk bárkivel, aki a sötétség szolgálatába szegődik. – fura gondolatom támad, belekotrok a táskámba, hogy egy kis könyvet emeljek ki onnét – e kódex! E miatt kellett családomnak meghalnia! És miért? Hát azért mert jog szerint Khanduras engem illetve a családomat illeti. De ez már korokkal ezelőtt volt. Ékes példája, hogy az emberi természet egyaránt tartalmaz gonoszságot, mint fényt. Miért lenne ez más az angyalokkal vagy épp a démonokkal. Javaslom, keressük meg azt, akiben a fény lángja pislákol, legyen az ember, gyermek, szörnyeteg vagy akár egy démon. És szítsuk fel e lángot, gyújtsunk tüzet minden egyes lényben, akinek elege van az elnyomásból… Vegyük kezünkbe a sorsunk, álljunk ki magunkért, és ha kell, harcoljunk… harcoljunk, bármily reménytelen is legyen e harc, harcoljunk az utolsó vérig, ameddig gyarló életünk el nem múlik, hogy az utolsó megmérettetéssel nézzünk szembe. Harcoljunk és vegyük vissza, ami jár! Ki tart velem!? Ki tart hát velem e küzdelemre? Ha kell egyedül is szembenézzek az eljövendővel, de ha érzitek azt, amit én érzek, tudjátok azt, amit én tudok, akkor tartsatok velem és vessünk ennek véget! Ki tart hát velem?

~Célt kellett adnom, és végre kimondtam azt, ami bennem érlelődik, hát lesz ami lesz, ezzel elkezdődött…~ gondolom és oly erőt érzek magamban amit még soha!

Amikor meghallom Villiam szónoklatát a lelkem mélyéről mint a tóba dobott kavicstól a hullámok, úgy törnek fel az érzések. ~ Igen ezaz, szívemből szóltál. ~ gondolom, és a gondolatot tett is követi.
Előrántom a kardom és úgy kiáltom: - Veled tartok! Ígérem, hogy amíg szívem dobban nem hagylak egyedül e harcban. Halálomig számíthatsz rám a gonosz elleni hadjáratban. A Fényre esküszöm! - és aztán átadom magam az érzésnek amikor a Fény elönt és bárkit le tudnék győzni. A kardom fehér fénnyel izzik tükrözve az indulatot ami bennem van.

Metana segédkezik abban, hogy leszálljak a lóról. Alig váltanak a többiek egymással szót, Villiam máris lelkesítő beszédbe kezd. Maga a beszéd jó, ügyesen fűzi a szavakat egymás után, látszik gyakorlott szónok. A gond csak az, hogy engem ez a beszéd nem tud megérinteni. A világ sorsa nem érdekel, azt pedig pláne nem hiszem el, hogy ez a maroknyi kis csapat majd leszámol minden gonosszal. Két valószínűleg tapasztalt férfi, ám az eddigiek alapján mindkettejüknek gyengéje a női nem, Pyre látszólag gyámoltalan, én pedig csak a saját képességemhez értek igazán máshoz nem. Az egyetlen használható ember a csapatban ezek szerint Metana, ki egymaga kevés ekkora háborúba. Na se baj, ez itt a lelkesedés része, szóval ha lehet akkor kicsit nézzek ki úgy mint aki tényleg lelkes.
-Veled tartok
Na ez elég szárazra sikeredett, de a részvétel a fontos, remélem. Tartozom neki és nincs hova mennem, szóval ha megtanulok harcolni az se lesz egy rossz dolog. A koldulásnál biztos jobb.

Letudva a nagy szónoklatot és egyebeket én nem várok tovább. Lehet a többiek nem éhesek, de személy szerint tegnap este óta nem ettem. Kiválasztok egy nekem tetsző nyulat, mi remélhetőleg átsült és a földre ülök vele. Kulacsomat magam mellett tudva állok neki a falatozásnak, ami azt takarja hogy szó szerint lerágom a hús az állat csontjairól. Nem vagyok beszédes kedvemben most se, ezért csak csendben fogyasztom a vacsorámat, néha vízzel öblítve torkomat. Remélem más is nekilát az evésnek, mert lehet kellemetlen lesz, ha az ünneplők körében csak én vagyok az egyetlen aki táplálkozik. Igaz, annyira nem érdekel a véleményük, hogy abbahagyjam vagy ne csináljam meg máskor is.

Pyre nyulat sütött, bár valószínűleg inkább Villiamnak, mint nekünk, de ha már ott voltunk mi is részesültünk belőle. Rhea nem kérette magát és látva milyen lendületesen falatozik én is nekiláttam az evésnek. Csendben eszegettem és az előbbi eseményeken gondolkodtam, vajon mennyire tudjuk majd valóra váltani az ígéreteket.

A beszédem jobban sikerült, mint arra számítottam. De figyelmem már egy ideje csak is Pyre körül forognak. Gyönyörű nőiességén, vörös hajzuhatagán, keblen, és egyéb részein. Egyszerűen megőrülök érte. A szemei elevenen égetnek el... A hús amit készített igazán finom, de közben mindvégig csak őt figyeltem, HA nem lennének itt a társaink...
- Köszönöm nektek, hogy velem tartotok - mondom társaimnak.
- Pyre! - szólítom meg édesen - Van kedved egy kicsit kilovagolni ha itt befejeztük ezt? - nézek rá vágytól fűtve.

Örömmel látom, hgy midenki más is nekilátott az evésnek. A hússal összemaszatolom az arcomat, ahogy eszek, nem túl nőies dolog, de soha nem mondták mit illik és mit nem. Olykor ujjaimról nyalom le a nyúlhús finom ízét. Hálálkodásról meg is feledkezem, viszont bele se tudok kezdeni. Villiam megjegyzésénél, miszerint ki akar lovagolni a vörös hajú nővel, egyből tudom mi lesz. Félre nyelek és köhögni kezdek elvörösödő arccal. Alig tudom megfékezni a további köhögést, miután a falat visszatért. ~Ebből szex lesz...~ Gondolom a párosra pillantva. Iszok némi vizet és megköszörülöm a torkom. Továbbra is vörös az arcom, de nem csak az iménti fuldoklástól, hanem attól mire is készülnek. Azt hiszem szólnom kéne valamit. -Elnézést, khm és köszönöm az ételt.