Úton Bridgemill-be

Válaszom egyszerű volt.
- Csupán a legközelebbi település felé tartottam és gondoltam biztonságosabb az út, ha magukkal tartok.

Vergilius, szerint az egyszerű kérdésre, egyszerűen kell válaszolni.
- Akkor ne maradj le, szerencséd van, a városba tartunk. - mondja és ezzel már fordul is társai felé:
- Jól van akkor induljunk végre! - és a menet megindul a város irányába remélhetőleg, egyéb meglepetések nélkül.

// Az utazás alatt nyugodtan lehet ismerkedni -  beszélgetni. //

Bár különös volt a vagon, amin utaztam, de igazából nem bántam annyira, tetszett, hogy mások húzták, mintha belátnák, hogy tényleg felsőbbrendű vagyok és ez jó érzéssel töltött el. Kényelmesen helyezkedtem el rajta.
A hölgy felé fordultam, neki is nyújtottam a kezemet, majd szintén bemutatkoztam:
- Dante. Maga pedig?

// Dante csak Wiccát viszik a szekéren, valamint Grish lovagol bár hátasa egy kissé zabos, mindenki más gyalogol, javítsd kérlek. //

Végre sikerült kicsit engedelmességre bírnia a hátasát. Sajnos azonban ezt nem szép szóval, hanem erővel kellett elérnie. De annyi baj legyen. Még hosszú út áll előttük, ámbár lehet, hogy nem. Hiszen fogalma sincs, hogy milyen messze van a legközelebbi város, avagy falucska.
Ekkor bukkan elő egy újabb jövevény. Egy férfi. Ő gyalog érkezik. A kérdése pedig eléggé lényegre törő a válasz pedig nem különben. Így ő csupán köp egyet az út széle felé. Igazán nem tudja érdekelni a fickó. Semmi különleges nincs benne. Legalábbis egyenlőre úgy veszi észre.
Szinte ezzel egy időben fut be a nő is. Be is mutatkozik neki.
- Grish – mutatkozik be ő is. – Háh… Talán lesz ez még jobb is.
Jegyzi meg vigyorogva, ami szinte a sajátossága. Romlott lelke ellenére nagyon is szeret vigyorogni. Majd alkalmi beszélgető partnere nevét is megtudja.
- Szóval Virgil. Jó tudni. – gondolja magában.
Közben figyelemmel kíséri a többieket. Majd amikor megindul a kicsiny menet ő is velük tart.
Érdeklődve figyeli a természetfeletti lény és a nő párbeszédét. Egészen kedélyes a csevegés. Kissé másra számított, de mindig van új a nap alatt. Azok a lények akikkel rövidke élete során találkozott, nem épp az emberi teremtményekkel barátkozott. Bár talán csak ő mozgott rossz körökben.
Az emberről pedig - aki Dante néven mutatkozott be, - elég hamar kialakul a véleménye. Páváskodó alaknak tartja. Szemmel láthatóan élvezi mások szenvedését. Azonban mégis csak az ilyen alakoknak köszönhetik a démonok, hogy Santuary világára tehették a lábukat és a mancsukat is majdnem. Ily módon tehát mégis csak hálával tartozik nekik.
A lovat lépésbe fogja, majd felzárkózik Virgil mellé.
- Melyik az a város? – kérdi meg tőle.

- Sosem hallottam még róla. – jegyzi meg csendesen.
Ezt követően kicsit kihúzza magát a nyeregben és megmozgatja a nyakát. Már jó ideje ebben a páncélban van, így kicsit kezdi megérezni a súlyát. De annyi baj legyen. Volt ideje hozzászokni. De a városban keres valami fogadó féleséget és leveszi. Amúgy is ideje lenne kicsit megtisztogatnia.
Ettől függetlenül figyeli a másik válaszát.
- Ugródeszka? Mihez? – kérdi meg kíváncsian.
Ha igaz amit mondott, akkor nem sok minden lehet abban a kis városkában, ami figyelemre méltó. Talán egy, vagy két nő, egy közepes szintű kovács és lerobbant kocsma. Meg talán egy templom valamelyik istenségnek felkenve. No meg egy városfal. Valószínűleg cölöpből lerakva. Többre aligha lehet számítani.
- Egy ilyen kis porfészek mégis mire lehet jó? - kérdi meg azért még.
Neki minden esetre nincs ötlete. De talán azért, mert csak saját céljaival törődik. Az ő számára pedig semmi jelentősége nincs a helynek.

A másik mondandója meglepi. Az előadás formája is, meg amire utalhat, avagy utalni akar. A hallottakon meg csak bólogat. Inkább nem akarja megszakítani kérdéseivel, hiszen szemmel láthatóan beszédes kedvében van. No meg rejtelmesnek is csak annyira rejtelmes, amennyire kell.
Arcán a mosolyra vigyor terül szét.
- Pár napja még én is egyedül róttam az utat. Nem olyan meglepő ez manapság. – jegyzi meg bólogatva. – Biztonságban érzik magukat, mint akik fölül elvonult a sötét felleg.
Ami sajnos jelenleg igaz is. Hiszen a nagy veszedelem immár elmúlt és helyét egyfajta törékeny béke vette át. De, hogy meddig lesz ez így? Ha az embereken, avagy rajta múlik már nem sokáig.
- Akkor sok felé járhattál magad is. – mondja bólogatva. - Hisz egy okos gazda nem csak egyfelé szórja el a magvakat. Ámbár, sosem volt még kapa a kezemben, így mit tudhatok a földtúró nép sajátságairól.
Az utolsó szavakon, csupán elmosolyodik. Mindentudóan, vagy legalábbis abban a hiszemben, hogy mindent tud néz a sétáló „prófétára”.
- No persze. – jegyzi meg. – De már kíváncsi vagyok erre az aratásra. Sosem láttam még ilyesfélét.
Ami igaz is. Ilyesmit még sosem látott. Kíváncsian várja, hogy mi fogja várni abban a fejlődő városban. Ha a megérzései nem csalják meg, akkor már nem lesz az fejlődő város olyan sokáig. A karaván pedig gyarapodni fog.

Ő magának is régen volt már lehetősége, hogy ilyen beszélgetésben vegyen részt. Sosem volt az a filozofikus alkat, de ez most valahogy más. Érdekes az egész beszélgetés, ámbár a körítés eléggé földhöz ragadt. Ha valaki most hallgatná őket, minta csupán a földművelés rejtelmeiről értekeznek. Pedig már Grish is sejti, hogy itt nem búzát, vagy kölest fognak betakarítani.
Ha a sejtése nem csal, ezúttal a város lakosai képezik az aratás tárgyát. Ők pedig a kasza lesznek.
- Hmm… Remélem, hogy bőséges és jó lesz a termés gazd uram. – mondja.
Ezt követően pedig már inkább előre néz. Arcán izgatottság és boldogság látszik. Szinte megelevenedett. Majd örömében felkacag és jót nevet. Micsoda egy világot élnek meg ők. Komoly változások jönnek. Ebben pedig ő is részt vállal. Hogy kisebbet, vagy nagyobbat-e az csak rajta és az elkövetkezendő időkön áll. Ha csak rajta állna. Hejj… akkor gyorsan megváltoznának a dolgok.
A városka, falucska, vagy akármi is kerül útjukba kezdhet félni. Hiszen nagy változások jönnek számukra.

Közelebb hajoltam, hogy súgjak neki. Próbáltam úgy tenni, hogy Virgil és az alak, akivel beszélget ne hallja.
- Miért, mi történik itt?

Én nem suttogtam, nem érdekel, ha Virgil meghallja, ugyan olyan hangon mondtam mint amin beszélek.
-Olyasmiket fog tenni amit később megbán, én sajnos már nem fordulhatok vissza, tettem amit tettem, de az ön lelke még megmenekülhet.

- Hát jó.- szólaltam meg.
Azok alapján, amiket a nő mondott jobb lesz, ha a városban elválnak útjaim ettől a bagázstól. Azért reméltem, hogy addig békésen utazhatok...

Most, hogy megálltunk leszálltam én is a szekérről és innen gyalog megyek tovább, szenvedtek ezek a fiúk már éppen eleget és még a vérüket is kéri, ne cipeljenek plusz súlyt. Virgil parancsot ad, hogy induljunk tovább, én pedig egyre jobban igyekszem lemaradni.

Kezdtem már rájönni, hogy mégis mit akart mondani a lány és kezdem megérteni szavainak mivoltát. ~ A városba érünk és én már itt sem vagyok. ~ Gondoltam, de addig is túl kell élni, anélkül, hogy a gyengeség jeleit mutatnám.

A mellettük haladó szekérnél is folynak az események azok ketten is beszélgetnek. A férfi csendesebben, míg a nő jól hallható hangon beszélget. Úgy fest a téma alapján, hogy már a nő is szerves része a csapatnak. Igyekszik elkergetni mellőlük az embert. Talán a lelkét próbálja menteni.
- Ha erre az útra lép, azt szenvedés és félelem tetőzi be. – mondja nekik komor arccal. – És nem nagyon lesz választása.
A végére már vicsorog, míg szemeiben pokoli fények lobbannak, ahogy az átélt gyötrelmekre gondol, amit át kellett élnie. De akkor legalább olyan entitáns figyelt fel rá, akihez nincsen fogható és megáldotta őt.
A ceremónia hallatán pedig visszafordul Virgil felé. Majd türelmes várja, hogy milyen ceremónia is ez. Az emberei felett teljes uralmat gyakorol, hiszen saját akaratukból vágják fel testüket és áldoznak. Istenüknek? Talán. De akkor egyenlőre eléggé hitvány egy istenség. Amit valamiért nőre nem gyakorol. Talán ő kicsit függetlenebb, mint ezek a bárgyú birkák. Vagy valami egyéb célja van vele?
No de a menet megindul. Így ő is velük tart. Virgil szavaiból harc lehetőségét szimatolja és izgatottan nyalja meg a száját.
- Háhá… Most jön csak az igazi móka és kacagás. – mondja ki ami a szívét nyomja.
Kedve az egeket verdesi. Ahogy a kis kompániával tart. Már alig várja, hogy beérjenek egy városba. Vágyik egy kis testmozgásra. Félelmet akar áldozni, így ő is bemutat egy kis ceremóniát.
- Félelem hercege – suttogja maga elé. – Ragad meg a félelmüket és kebelezd be. Ez az ajándékom neked.
Hangját elfúja az erdő zaja, így csak az igazán éles füllel megáldott útitársai érthetik szavat. Imája pedig rövid és lényegre törő.

Meredt tekintettel nézi a kibontakozó látványt. Kis falucska. Néhány ház az út két oldalán, míg a házak mögött földek, amik jól láthatóan meg vannak művelve és gondoskodó kezek művelik eme földeket, hiszen ebből élnek meg az itt élők. A falu látképét egy őrlő malom és a távolban egy tűztorony szökik az ég felé.
- Hát onnan lesz most látnivaló. – gondolja magában.
Idő közben a nő elpártol mellőlük. Észre sem vette, hogy mikor tűnt el, de jelenleg nem igazán érdekli őt. Ha neki így jobb, lelke rajta. Talán a vörös köpenyes még velük tart, bár talán ő is jobb belátásra tért és kereket oldott.
- Úgy veszem észre, hogy megfogyatkoztunk. – jegyzi meg vigyorogva. – De az aratás nem vár, gazd uram.
Majd várja, hogy mi is történik. A keze idő közben a kardja markolatára téved, ami lova oldalát verdesi. Onnan mégis csak könnyebb kihúzni, mint a hátáról előrántani. Kicsit meg is lazítja a hüvelyt, hogy így is könnyebben repüljön ki. Közben kaján vigyorral nézi csöndes és idilli falucskát.