I. Diabloween-i mese: Wolfer kísértetei - 1. csapat

Találtok egy ajtót, ami bár kicsit kopott, meglehetősen új és erős zár van rajta, és emellett elég masszívnak is tűnik. Nem olyan, mint a többi, mert plusz 3 lakat van az ajtóra szerelve kívülről.

A folyosó végén a Hold fényénél egy alak jelenik meg. Arcát csuklya takarja, és senki nem tudja, hogy ki ő, vagy került oda.
- Manipuláció mozgatja a világot. Sötét titkok és hamis illúziók, miket az emberek egymás elé vetnek újból és újból. Olykor valaki fellép az igazságért: vagy azért, hogy megmentse, vagy hogy megmásítsa, és romba döntse az életet - mondja jól hallhatóan.
Majd valamit a szájához emel. Nádsíp hangja vág a levegőbe, kísértetiesen, és az alak köddé válik. Eltűnik, mintha a szél fújta volna el.

-Ez, nagyon úgy tűnt, hogy valakit épp megidézett, vagy hívott... -jegyzem meg vészjóslóan és kezembe fogom a pallosom.
- Egyébként régebben foglalkoztam a kovács mesterséggel, talán segíthet megoldani a zárt ajtó kérdését. - tanakodom hangosan.

- Rendben! -jelentem ki és már neki is látok a munkának, bár szerszámok nem igen állnak a rendelkezésemre megpróbálok a lehető legtöbbet kihozni a dologból és valahogy kinyitni az ajtót, ha máshogy nem hát erővel!

Ahogy szórakoztok az ajtóval, kisebb zajt keltetek, ami azt eredményezi, hogy valaki babrálni kezd belül az ajtóval, és az ajtót résnyire nyitva kinéz a nyíláson. Egy fiatal női szempár.
- Kik maguk, és mit akarnak? Ide tilos feljönni, menjenek innen, vagy hívom az őrséget - mondja meglehetősen agresszív hangon, mégis suttogva.
Ami feltűnhet, hogy az ajtót jó néhány belülről felszerelt lánc védi, hogy ne lehessen csak úgy benyitni.

Bár meglepődök kissé, de mégis gyorsan, és a lehető legjobban próbálok reagálni;
- Nézze kisasszony, hangjából és zárkózási szokásaiból ítélve retteg, csak úgy mint szinte mindenki ezen az átkozott településen. Tőlünk nem kell tartania, mi azért jöttünk, hogy véget vessünk a szenvedéseknek. Az őrségre sincs szükség, hisz nem akarjuk bántani magát. De szükségünk van a segítségére, mondjon el mindent amit a báróról tud, vagy a különös sípos alakról. Kérem segítsen, hogy megszabadíthassuk a falu lakosait és önt is a félelmeitől és szenvedéseiktől. - mondom ezt a lehető leglekenyerezőbb hangnemben amit csak elő tudtam ásni, majd folytatom - Persze megértem, hogy nem bízik és esetleg fél is tőlünk, de biztosíthatom nem kellene. Ugyan megértem ha nem akar minket beengedni, de kérem gyorsan döntse el mert az előbb egy fiatalember egy síppal szólongatott valakit, vagy valamit és felteszem bármi is készül annak hamarosan nem lesz túl jó vége. És hát mihamarabb véget akarunk vetni ennek az egésznek.

A nő, bár arca egy részét maszk takarja, elkerekedett szemekkel néz.
- Milyen sípos ember, és miről beszélnek? Mitől kellene félnem? Azt hiszem maguk nagyon el vannak tájolva. Menjenek le, és szórakozzanak tovább - vált át hirtelen lágy hangnemre. - Minden a lehető legnagyobb rendben.

Mindenkitől kérek egy próbadobást.

~Miért érzem azt, hogy ezt a lányt is zsarolják... vagy fenyegetik... vagy épp a háta mögött állnak fegyverekkel... ~ gondolom

- Shana...
Ez a megszólítás a szobából hallatszik ki, egy morgás után. A nő hirtelen arra kapja a fejét, bevágja az ajtót. De az ajtó ugyanúgy kinyílik, a becsapás nem segített.
- Na, akkor itt az idő - mondja a gyilkosként megismert idegen.
Miután a sálját újra az orrára húzta, valamit előhúz a zsebéből. Valami fém eszköz, amit a láncba dug, és megfeszítve szétpattintja a záróeszközt.
- Ne, fejezd be! Menjetek innen - kiabál ki, majd mintha valaki máshoz suttogna. - Minden rendben lesz, elintézem.
- Nem bírom ezt a zajt!
De a zártörés nem marad abba, és az utolsó lánc is lekerül.

Bár az ostorom azonnal leleplezhetne, mégis a kezem ügyében tartom, hisz mégis az az a fegyver amit a legnagyobb gyakorlattal forgatok, persze addig amíg nem használom mindenki csak egy szépen megmunkált ezüstmarkolatot lát benne. Átfut az agyamon, hogy ha minden kötél szakad használni fogom és valódi alakomat is. De egyenlőre rámarkolok a pallosomra és engedem hogy elmém elöntse a düh, emlékekből táplálkozva és erőt merítve a nem régi kudarcból. Így egy legalább ezt felhasználva egy kis többlet erőre teszek szert.
Bálintok Metana felé és felkészülök a harcra, talán nem bölcs dolog, hogy ő rontson be elsőként de a pajzs felfoghatja az első ellentámadást és így kihasználhatjuk a helyzeti előnyünket.
- Rendben - mondom - nagyszerű lovag vagy és remélem sok harcot megvívhatunk még egymás oldalán és veled is Ezekiel! A fény ereje segítsen bennünket, és Ezekiel megeshet, hogy szólíthatnád csontos kis barátainkat!

Ezekiel csatlósa megjelenik, és a csapat felsorakozik a szobában, fegyvert rántva. Ahogy beléptek, egy íróasztalt láttok szemben a berácsozott ablaknál, és mindenhol gyertyák égnek a szobában. Egyéb bútor nincs, csak egy hatalmas ketrec az egyik sarokban. A ketrec mellett az ijedt nő áll, aki a csapatról a ketrecre kapdossa a pillantását.
Amennyit láttok a ketrec tartalmából, az épp elég, hogy tudjátok, mi is a báró valójában. Egy hatalmas farkasüvöltés tör elő a ketrec mélyéről, és szőrös, karmokban végződő karok kapálóznak felétek. Ha nem lenne a ketrec rácsa, biztosan bajban lennétek.


A nő ebben a pillanatban már lehiggadt, sőt: egy tűzlabdát idéz a kezébe.
- Most, hogy tudjátok a titkot, meg kell halnotok - préseli ki fogai közül gonoszan vigyorogva, és Metana felé hajítja a tűzgolyót.

Kezdődhet a harc a szabályoknak megfelelően, Metana első cselekedetének Mágia - Védekezésnek kell lennie.

~ Ó a jó büdös farnc! Ennek a fele se tréfa, lehet mégis csak fel kellene öltenem a valódi orcám~ villan át az agyamon.
~ Ha rosszra fordul bizony megteszem ~ Ígérem magamnak.
Felemelem kardom támadó helyzetbe, másik kezem kitartom magam elé, hogy újból próbálkozzak az angyali mágiával.
~ sikerülnie kell ne hagyj cserben, most ne. Ez az asszony veszélyesnek látszik és ha nem lát kevesebb kárt tud tenni! ~ Fohászkodom